"Lehet, hogy van ember, akinek van némi fogalma a belső birodalomról, és idézetek tömkelegével tömi tele a napjait, ahogyan tornyosulnak életének oszlopai, a könyvek, okkult vagy misztikus káprázatokban leli meg boldogságát, mindig más forma után kutatva, amelyeknek a célja csak, fenntartani a keresés üdvét, amelyet fogva tart ő, és amely őt fogva tartja.
A gazdag ifjú, aki öntükröző képességének birtokában, azzal megáldva és megátkozva gyönyörködik a szikrázó gazdagságban, amíg nem találkozik azzal a Lélekállapottal végül, amely feloldja önmaga életével és halálával az isteni tengely körül keringő pompát, hogy átadja önmagát a mindenütt jelen valóságnak, azaz kincseit feláldozza azon az oltáron, ami az Egység.
Az önfeladás helyett, amely nem becsüli a gazdagságot és dogmákkal helyettesítve még szorosabbra húzza maga körül egy igazság béklyóját, amivel azután kedvére játszhat még, az önátadást átélni, amelyben felajánlom a gazdagságot, közkinccsé teszem, még akkor is ha szavaiban nem egyezik a sokaság elvárásaival, és hagyom, hagy hassa át a szeretet, azaz nyitva hagyom, nem zárom le, így a mikrokozmosszal együtt a megsemmisülés szélére sodródva szolgálom az örökké nyílt szabadságot, és a legmarkánsabb hétköznapok lepattogzott kavicsai között is készen állok erre a nyitásra, a metropolis sugárútjain magányos vándorként bolyongva széthintve a szívemből fakadó cseppeket, ahogy a gettóban is velem kell, hogy ébredjen az ordító áporodottságból a hajnal, nem választom azt el a templomok csendjétől.
A művészet teremtő ereje így csap fel a forrásból"
JvR-Mzs
"Az ember nem élhet úgy, hogy valami saját magában lévő lerombolhatatlanban ne bízna, miközben mind ez a lerombolhatatlan, mind ez a bízás tartósan rejtve maradhat saját maga előtt." "Ennek a rejtve maradásnak az egyik kifejezési lehetősége a hit valami személyes istenben"
Franz Kafka
