total pausa

47. vers

Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.

Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.

Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.

Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,

Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.

Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.

Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.

Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.

Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.

Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.