total pausa

Bevallom, keserűséggel tölt el, hogy bár tudom, így van, mégsem tudom időbeli logikai sorrendbe tenni Shakespeare műveit, ahogy azoknak illik következni a misztériumok rendjében.
Valami megmagyarázhatatlan zavar ott feszül mindig hogy értelemmel magyarázni nem lehet, mert mindaddig, amíg így próbálkozom, könyvet írok róluk, ó, én tudatlan, nem élem meg azokat.
Hagyom a dagadt könyveket másra!
Egyben biztos vagyok.
Minden arcban ott rezdül a megismerés lehetősége és válik gonosszá, azaz megdermedt pillanattá, ahogy meghaladod azt utadon. Ne félj hát, akit imádtál ragyogó szentként most calibanként mocskolja össze a valóságod.
Teremtményeid, hogy utad járd,korszakok óta kísérnek.
Házad üres templom.

Van, akinek a nyelveken szólás képessége adatik meg.

Nem, nem  démonok uralta bomlott elmével zagyva tudatalattból lökni a a felszakadó foszló szavakat. 
Hanem megszólalni a söntésben a hányás tócsába rogyó idétlen veszteseknek éppen úgy,  mint az angyali szárnyait éppen próbálgató gyermeknek. 
Mind a kettőnek saját tudatállapotában Istenként megszólalni. 
Annak az Istennek a Nevében, aki voltaképpen a megszólított. 
Kevés a Mester, akire így tekinthetünk, mert kevesen a megszólíthatók.
Kevés, akiben ott rezonálnak a Mindenség hangjai.  Érthetően, magától értetődő tisztaságukban, minden titok nélkül, a nyilvánvalóság pompázatos köntösében. 
És a lét átlátszó állapotában a játék boldogságában kiteljesedve!
Csodálatos!

Ó, születések Ajándékozója!
A kozmosz Atyja-Anyja!
Te teremtesz mindent, ami mozog!
És Te mindenben lélegző Élet, 

a bennünket megérintő gyengéden rezgő hang Teremtője, 

Te minden világok Lélegzete.

Lélegezni hallunk Téged-be és ki-a csendben, 
mindenség Eredete, 

a mennydörgésben ás a susogásban.
Nevedet halljuk a hatalmas fuvallatban és a forgószélben.
Sugárzó, bennünk és rajtunk kívül is fénylesz.
Még a sötétség is fénylik, 

ha Rád emlékezünk.

Nevek Neve!
Kicsiny azonosságunk kibogozódik Benned.
Feladatként adod azt vissza nékünk.
Szótlan tett, csendes alkotóerő!

Ahol felébred a szem és a fül, 

Közel jön az Ég. 
Ó, születések Ajándékozója!
A kozmosz Atyja-Anyja!

Utnapistim révületében, amikor látja az ellentétek harcában feloldódó mindenséget, és korszakfordulóban beteljesedő formaváltást, felidézi magában Atyját, Anut, és látomásában, bár a legnagyobb beavatottak közé tartozik, már nem feladata a világrend fentartása, hanem az újra  való felkészítés, amely nem a a romok és a betemetett piramisok között kapirgálva keresi azt a megoldást, amiért is ezek a romok valamikor a megoldó Fény dicsőségére emeltettek.
"Végtelen isten- és emberszeretete miatt feladatának tekinti, hogy az embereket tájékoztassa az eljövendő veszélyről és a veszély elhárításának helyes útjáról, az Égi Atyához való visszatalálásról, a menekülés módjairól: a „racionalitásnak” nevezett, pótcselekvésekhez vezető és álértékeket (világi hatalom, anyagi civilizáció) termelő álvalóságról való lemondásról, elszakadásról („Használjátok értelmeteket az értelem elűzésére”).

" Ha meghalok majd, Isten leszek, minden, minden,

minden,a legmélyebb és a legmagasabb regiszterek"
M.Zs.

"És Te, Melkor, látni fogod, hogy nem játszhatsz egyetlen  dallamot sem, melynek ne bennem lenne a forrása"
/Tolkien: A Szilmarillok/

"Az ember számára bármikor is kell megnyilvánítani az igazság egy aspektusát, azt tulajdonképpen a zeneiségbe kellene felemelni. ...hiszen Te is az angyalok karába tartozol"
Pentagram

"– Látszik, hogy én csináltalak. A lelkek nekem is úgy jutnak eszembe. Nem pedig úgy, mint a receptek. Amint kapálgatok, egyszerre csak megnyílik bennem valami, és mintha képet látnék. Olyankor nagyon odafigyelek, a képet jól megnézem, mert tudom, hogy az a lélek képe. Rögtön találgatni kezdem, ugyan milyen növényből tudnám megcsinálni. Előveszem ezt a piros csengettyűt, aztán azt a kesernyés magot, méregzöld levelet is teszek hozzá, jó illatosat, babért vagy mentát. Néha sokáig készül el. Van úgy, hogy egyszerre hármon, négyen is dolgozom. Bizony Joachim fiam, olyan ez, mint a művészet, nem pedig olyan, mint a főkormányzó hiszi: tudomány. Sose fogok tudni annyit, mint ő. Sokkal, sokkal okosabb nálam. De szíve nincs neki. S hová jut az ő nagy okosságával? A kockához. Nekem ilyesmire nincs szükségem. Így beszélgettek sokszor, a délelőtti napon, mialatt a kerti ágyak között dolgoztak. De arról, hogy mi lesz Joachimmal, nem esett szó. Pedig szegény Olbrin Joachim szerette volna tudni már, hogy megy, vagy marad. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna maradni. Nemcsak a kert, a munka, a kertész, a hely miatt. Úgy állt a dolog, hogy Magdaléna kezdett nagyon is a szívébe fészkelődni. S akkor egy este, mikor fent ültek a dombon, Joachim megkérte az öreget, határozzon sorsa felől.
– Megmondtam neked, fiam – szólt János kertész –, hogy nem csinálok senkinek sorsot. Nincs nekem kockám, és nem is lesz. Ha maradni akarsz, maradj, ha menni, menj. Tudom, szívesen vagy itt. Én is szívesen látlak. Sokat segítesz nekem, meg aztán kedveljük is egymást. Ami pedig a nyugtalanságot illeti? Miért nem beszélsz róla? Ne vágj közbe. Nem vagyok vak, te Joachim. Látom, hogy Magdalénával majd elnyelitek egymást. Keljetek egybe, építsetek házat az öböl túlsó oldalán, szép hely van elég. Én majd gondoskodom arról, hogy a házasságból derék, szép lelkek szülessenek, talán olyan lélek is megszületik majd, aki engem, ha kivénülök, helyettesíteni fog, és utódom lesz. Csak beszélj Magdalénával, hiszen máris egy kicsit maflának tart, amiért körülötte ólálkodsz és még csak a kezét se fogod meg. Kívánatos leány az. Sima, mint az olaj, illatos, mint a jázmin, és édes, mint az akác. Tavaszleány ez a Magdaléna, egészen neked való.

„Lúdvérc, libamál,
Három gúnár kiabál,
Napnyugatnak- támadatnak száll,
Száll a kakukk fészkére,
Ki lesz a kakukk vesztére?”

A kakukknak nincsen fészke. A kakukk az kakukk. Kukkol és azután, habakukk, más nem kakukkok fészkét mattolja, abba nő fel parazita kölyke a kis kakukk. Azaz, nincsen neki....helye, sem lakása...
Amit Ken Kesey leírt és amiből Forman filmet szült: Evangélium.
Az Evangélium műfaj, amelyben az üdvtörténet egy személyben összegződik. Végül is az alkotó ember hívatása ez, megírni, létrehozni azt a személyes történetet, amelyben az üdvösség kozmikus lehetősége megmutatkozik.
Már maga a kísérlet figyelemre méltó. Valaki beleőrül, van, aki beledöglik, és vannak olyan korszakok, amelyekben szinte sorozatban jönnek világra, mint az ovenál fogkefe.Ilyen volt az időszámításuk kezdete, amikor úgy ontotta a közel-kelet világa az ehhez hasonló irományokat, hogy az Ég is kíváncsian bukott a Földre, úgyhogy egy késő délután besötétedett.
Az evangélium azért evangélium, mert benne nem a főhős szerepe a domináns, illetve annak személyes történetében megoldódik minden szereplőé is egyben, minden egyes szereplő egyben a főhős egy-egy aspektusa, akár legyen az önmaga, vagy az, akivel a legmélyebb konfliktusa van, például a krisztusiban a Kísértő és az Atya is.
Most nem Kesey regényéről akarok írni, hanem annak adaptációjáról.
Egyrészt azért, mert az én fimművészeti univerzumomnak a közepe, másrészt meg azért, mert az az érdekes helyzet állt elő, hogy Formannak sikerült egy kis csavarral tökéletes átélést biztosítania, azzal, hogy a mű a centrumába nem Serteperte Főnököt, hanem McMurphy, ezt az izgága skótivadékot helyezi, és így nekem sokkal érthetőbbé és megélhetőbbé vált.
Forman művészete sorra veszi azokat a lehetőségeket, amelyben a Lélek útján megoldásokat talál, meghaladni egy tört én elemi sorsot, visszakapcsolni a realitásba.
Ehhez mindig olyan megérthető témákat tesz a filmszalagra, amely igen magas színvonalon, azaz rezgészámon emeli a megértéshez a nézők tudatát,  és nem csak katarzis közeli állapotban ébreszteni őket, hanem a közösségi katarzis segítségével mindenkihez eljuttatni az öröm hírt.
A Vízöntő korszak nyitánya, a Hair, a világmindenség üdvtörténetének egyik legmegkapóbb személyiségű zsenijének életét feldolgozó film, az Amadeus, vagy a nem kevésbé jelentéktelen, bár kevéssé ismert Andy Kaufmann életét megjelenítő Ember a Holdon című film, mind, mind a Lélek köszöntései egy új forma ünnepe.
Mégis hiányzik valami belőlük, amit sikerül viszont Ken Kesey művéből egy kis operációval felszabadítani.
A Lélek ugyanis minőségi ugrásokra képes fényállapot, akinek halálával egyben megteremtődik az újjászületése is.
A Hair, az Amadeus, az Ember a Holdon csak a reményét villantja fel, és a tragédia, amelynek beavató attitűdje ennek a reinkarnációnak a lehetősége, elsikkad abban a végkifejletben, amit a tragikus hős személyéhez kapcsol, és nem tud leválasztani róla.
A Száll a kakukk fészkére címzetű remekműben viszont a halál úgy nyer értelmet, hogy egyben az őshagyomány érlelte misztériumok  bölcsességének pompája bontakozhat ki.

"Lehet, hogy van ember, akinek van némi fogalma a belső birodalomról, és idézetek tömkelegével tömi tele a napjait, ahogyan tornyosulnak életének oszlopai, a könyvek, okkult vagy misztikus káprázatokban leli meg boldogságát, mindig más forma után kutatva, amelyeknek a célja csak, fenntartani a keresés üdvét, amelyet fogva tart ő, és amely őt fogva tartja.
A gazdag ifjú, aki öntükröző képességének birtokában, azzal megáldva és megátkozva gyönyörködik a szikrázó gazdagságban, amíg nem találkozik azzal a Lélekállapottal végül, amely feloldja önmaga életével és halálával az isteni tengely körül keringő pompát, hogy átadja önmagát a mindenütt jelen valóságnak, azaz kincseit feláldozza azon az oltáron, ami az Egység.
Az önfeladás helyett, amely nem becsüli a gazdagságot és dogmákkal helyettesítve még szorosabbra húzza maga körül egy igazság béklyóját, amivel azután kedvére játszhat még, az önátadást átélni, amelyben felajánlom a gazdagságot, közkinccsé teszem, még akkor is ha szavaiban nem egyezik a sokaság elvárásaival,  és hagyom, hagy hassa át a szeretet, azaz nyitva hagyom, nem zárom le, így a mikrokozmosszal együtt a megsemmisülés szélére sodródva szolgálom az örökké nyílt szabadságot, és a legmarkánsabb hétköznapok lepattogzott kavicsai között is készen állok erre a nyitásra, a metropolis sugárútjain magányos vándorként bolyongva széthintve a szívemből fakadó cseppeket, ahogy a gettóban is velem kell, hogy ébredjen az ordító áporodottságból a hajnal, nem választom azt el a templomok csendjétől.
A művészet teremtő ereje így csap fel a forrásból"
JvR-Mzs


 

"Az ember nem élhet úgy, hogy valami saját magában lévő lerombolhatatlanban ne bízna, miközben mind ez  a lerombolhatatlan, mind ez a bízás tartósan rejtve maradhat saját maga előtt." "Ennek a rejtve maradásnak az egyik kifejezési lehetősége a hit valami személyes istenben"
Franz Kafka

Molnár Kálmán

Nekem Nyolc
(részlet)

Grócz Attila

Út Ön-magamhoz
(ego eimai tropos)

szemem tüzes nap magánya

hangom szívnek dobbanása

bőröm felhők dús párája

kezem a szűz hajnal hasadása

kezem  hajnal hasadása

szemem istenek mezeje

hangom teremtés ereje

bőröm az ítélet pecsétje

kezem áldozatnak görcse

kezemben a jövő görcse

felnyíló pupillák repedésébe ömlő fény fájdalma

határtalan lét forrása

halált bíró igazsága

isten szülte véres vágya

szem- tengerek ragyogása

halálod vagyok és életed

tüzes napod, és ítéleted,

királyod vagyok és urad

szüzed, szíved-

az utad vagyok,

az utad